Van valami különleges abban, amikor az ember és a kutyája együtt áll a rajtvonalnál. Nem egyszerűen egy futóverseny kezdődik el, hanem egy közös történet, amiben mindketten ugyanarra a célra tartotok. A Hard Dog Race pedig pontosan erről szól: hat láb, két szív és egy közös büszkeség. A HDR egy kutyával közösen teljesíthető akadálypályás terepfutás, a BASE pedig nagyjából 6 kilométeres távon, 16 akadállyal várja a párosokat.
Idén különösen fontos állomáshoz érkezett a verseny: a Hard Dog Race jubileumi, 10. versenyét rendezték meg, ráadásul visszatérve Piliscsévre, a HDR történetének egyik ikonikus helyszínére. Aki ismeri a versenyt, tudja, hogy itt sosem lehet teljesen átlagos futásra számítani. Én pedig Rio kutyámmal érkeztem, és már a rajt előtt kíváncsi voltam, mit tartogat számunkra az idei pálya.
Az időjárás mindenesetre rögtön adott egy kis kapaszkodót. Vagy inkább elvette azt, amire számítottunk. Sütött a nap. Egy Hard Dog Race-en ez már önmagában kissé gyanús. 😄 Aki ismeri a HDR hangulatát, annak a sár, a víz és a kevésbé kegyes időjárás szinte hozzátartozik az élményhez. Ehhez képest most kellemes napsütés fogadott minket. Innen már sejteni lehetett, hogy ezúttal nem az időjárás fogja megadni a nehezét.
Mi 10 órakor indultunk, és az elején kifejezetten jó tempóban haladtunk. Az első néhány kanyar után rögtön érkezett is az első vizes akadály, így legalább kellemesen lehűtöttük magunkat. Rio persze nem sokáig maradt vizes: mire felértünk az első komolyabb emelkedő tetejére, már nyoma sem volt rajta annak, hogy néhány perccel korábban még egy vizes akadályban jártunk.
A pálya vezetése nekem nagyon tetszett, és az akadályok is jól összeállították az idei kihívást. Volt bennük változatosság, játékosság és természetesen olyan feladatok is, amelyeknél tényleg szükség volt arra, hogy a kutya és a gazdi együtt dolgozzon. A leginkább megmérő részek számomra egyértelműen az emelkedők voltak. Persze ez nagyban edzettség kérdése is – ami az egyik embernek kellemes tempójú kaptató, az a másiknak már komoly küzdelem –, de idén több olyan emelkedő is került a pályába, ahol azért éreztük, hogy dolgozik a lábunk.
És mintha ez önmagában még nem lett volna elég, a pálya vége felé súllyokkal is meg kellett mászni két emelkedőt is. Na, ott már tényleg volt egy pillanat, amikor az ember elgondolkodik azon, hogy vajon miért is nem választotta inkább a vasárnapi kanapés programot. 😄
De pontosan ezek azok a pillanatok, amik miatt emlékezetes marad egy HDR.
Az akadályoknál szerencsére most is csak minimális sorban állással találkoztunk. Egy-két helyen várnunk kellett egy kicsit, de összességében nagyon gördülékenyen mentünk végig a pályán. A regisztráció is gyorsan zajlott, a rajtnál tapasztalt kisebb csúszást pedig a szervezők délig gyakorlatilag behozták.
A mi óránk végül 6,29 kilométert mért. A célban pedig megvolt az a jól ismert érzés: fáradt vagy, valószínűleg mindenhol izzadt, sáros vagy, és közben mégis mosolyogsz. A kutyád pedig ott van melletted, és pontosan tudod, hogy ezt most együtt csináltátok végig.
Talán éppen ezért szeretem a Hard Dog Race-ben azt, hogy nem pusztán arról szól, ki milyen gyorsan teljesíti a távot. Persze van időmérés, lehet versenyezni, lehet hajtani magadat és kitűzni célokat. De közben van egy másik, sokkal fontosabb része is: figyelni arra, hogy a kutyád hogyan érzi magát.
És ezt szerintem minden indulónak érdemes szem előtt tartania.
Ismerjük a saját képességeinket, de ismerjük a kutyánk határait is. Ha egy kutyus fél egy akadálytól, nem mer felmenni valamire, vagy többszöri próbálkozás és biztatás után sem érzi magát komfortosan, akkor szerintem nem ezen a napon kell mindenáron megváltani a világot. Nem azért jöttünk, hogy egyetlen akadály miatt a kutyánk számára stresszes élménnyé változtassuk az egész versenyt.
Ráadásul ezzel nemcsak neki okozunk kellemetlen pillanatokat, hanem a mögöttünk érkezők haladását is feltarthatjuk.
Nem szégyen a guggolás.
Sőt, szerintem nagyon jó lehetőség, hogy ha egy akadály nem megy, akkor egyszerűen kiváltjuk. A HDR szabályai szerint az akadályok teljesítése helyett büntetőzónában végzett guggolással lehet továbbhaladni, így nem kell mindenáron rávenni a kutyát valamire, amitől éppen tart.
Mert a lényeg mégiscsak az, hogy örömfutás legyen.
Nem az számít, hogy minden akadályt tökéletesen teljesítettünk-e, hanem hogy úgy érjünk célba, hogy a kutyánk továbbra is szívesen legyen velünk, és jó élményként élje meg azt, amit együtt csináltunk. Lehet, hogy egyszer gyorsabban futunk, máskor többet sétálunk. Lehet, hogy egy akadályt elsőre megoldunk, egy másikat pedig inkább kihagyunk. Ettől még ugyanúgy teljesítettük a saját kihívásunkat.
https://vm.tiktok.com/ZN8rrmYr7
A pálya után természetesen idén is volt élet a célvonalon túl. A kitelepült szolgáltatók és a HDR körüli programok miatt a verseny egy egész napos kutyás élménnyé állt össze. Jó volt kicsit megállni, körülnézni, találkozni másokkal, és látni azt a rengeteg gazdit és kutyát, akik ugyanazért érkeztek: hogy együtt csináljanak valami olyat, ami egy kicsit kilépteti őket a hétköznapokból.
A mai nap végére pedig maradt a fáradtság, a 6,29 kilométer emléke, néhány izom, amely valószínűleg holnap jobban fog fájni, mint ma, és természetesen az érzés, hogy Rioval ezt is megcsináltuk.
A jubileumi tizedik Hard Dog Race így nekünk nemcsak egy újabb verseny lett, hanem egy újabb közös történet. Volt benne napsütés, víz, emelkedő, súlycipelés, akadályok, futás, nevetés és persze az a pillanat, amikor végre áthaladsz a célkapun.
Gratulálunk minden gazdinak és kutyának, aki ma rajthoz állt és végigcsinálta! 🐾❤️
Mert a végén tényleg nem az számít, hogy hányadikak lettünk. Hanem az, hogy együtt értünk célba.
